CANDLEMASS - TALES OF CREATION (MUSIC FOR NATIONS - 1989)

CANDLEMASS – Tales Of Creation Music For Nations 1989 Sikertörténetről, népszerűségről a doom bandák esetében nem beszélhetünk, kizárólag kultikus státuszról. A metal műfaj egészét figyelembe véve, a legmostohább sorsú stílusról beszélünk, ellenben eme műfaj rajongói a legőszintébbek, leglojálisabbak. Igazságtalanság és szégyen, hogy az olyan csapatok, mint a St. Vitus, a Trouble, a Pentagram, a Solitude Aeturnus, a Revelation vagy a Count Raven sosem kapták meg az őket megillető elismerést. A svéd Candlemass révén hellyel-közzel érvényt nyer a sikertörténet fogalma, de az biztos, hogy meghatározó szerepet töltöttek be a ’80-as évek metal undergroundjában, a zenei szaklapok, magazinok, fanzine-ek, előszeretettel foglalkoztak velük, népszerűsítették őket, amit minőségi kiadványaik révén teljes joggal meg is érdemeltek. Őket tekinthetjük az epikus doom előfutárainak, keresztapjainak. A zenekar elődje az 1982-ben, Leif Edling basszusgitáros által alapított Nemesis, amely 1984-ben egy demót (Tales Of Creation) és egy Ep-t (The Day Of Retribution – Fingerprint Records) jelentetett meg, majd feloszlásuk után Leif Candlemass néven egy új bandát hozott össze. Leif ekkoriban a bőgőzés mellett az énekesi teendőket is ellátta. Sokat nem vacakoltak, 1984-ben immár Candlemass néven két demót készítettek (az első a Witchcraft volt -Leif Edling basszusgitár/ének, Johnny Reinholm gitár/dob-, a második a Second 1984 demo Christian Weberyd gitárossal (ő a Nemesisben is játszott) kiegészülve), ezeket követte az 1985-ben kiadott Tales Of Creation demo, majd 1986-ban az Epicus Doomicus Metallicus lemezzel debütáltak. A Black Dragon Records égisze alatt megjelent albumon Leif társai Mats Ekström dobos, Mats „Mappe” Björkman és Klas Bergwall gitárosok illetve Johan Längquist énekes voltak (az A Sorcerer’s Pledge-ben Cille Svenson hangja is hallható). Szinte üstökösként, komoly sikert aratva robbant be a lemez az undergroundba, egy csapásra a bandára irányítva az underground metalosok figyelmét, úgy, hogy a thrash metal ekkor volt a csúcson, ergo egy Candlemassnek esélye sem lett volna az áttörésre. Hiába kapott világszerte kedvező kritikákat és részesült pozitív fogadtatásban az anyag, Leif körül kicserélődött a tagság háromnegyede a lemez megjelenését követően, ugyanis az őrült csuhás, az excentrikus Messiah Marcolin személyében új énekese lett a bandának, Klas Bergwallt Mike Wead váltotta (ő játszott a Messiah-val készített, kétszámos, 1987-es demón), Mats Ekström pedig Jan Lindh-nek adta át a dobszéket. (Híres, hírhedt történet Messiah a zenekarhoz történt csatlakozása, miszerint késő éjszaka hívta fel Leif Edlinget és a telefonban énekelte a Solitude-ot, amíg édesanyja a készüléket tartotta. Miután beleegyezett, hogy Stockholmba kell költöznie, megkapta az állást. Nem volt ismeretlen figura a svéd színtéren, mert a sölvesborgi Mercy énekese, később énekes/dobosa volt korábban). Azonban nemcsak új zenészek léptek a bandába, új lett a kiadó is, mert a második, Nightfall albumot (1987) már a brit, elsősorban thrash, power metalra specializálódott Active Records gondozta. (Nevükkel ellentétben azonban passzívak voltak, többek között ők szívatták meg az Atheistet is, akik szintén velük álltak szerződésben). A Nightfall, melyen már Lars „Lasse” Johansson pengetett (Mike Wead csak közreműködött gitáron és billentyűs hangszereken a Black Candles-ben) még tovább emelte, fokozta a csapat ázsióját, ismertségét, hírnevét, amelyhez olyan tételekkel járultak hozzá, mint a megklippesített Bewitched, a The Well Of Souls, az At The Gallows End vagy a Dark Are The Veils Of Death, tehát a Messiah korszak legelső klasszikusai születtek meg. Sőt, a Samarithan és az At The Gallows End single-ként is megjelentek. Ez az a pont, amikor a Candlemass pályafutásában új fejezet kezdődött, ekkor alakult ki a klasszikus felállás és indult be a szekér. Egyenletes, kitűnő teljesítményről beszélhetünk esetükben, hiszen a következő Ancient Dreams (1988) elődjéhez hasonlóan klasszikus lett, a Tales Of Creationnel pedig feltették a koronát addigi munkájukra. A Teremtés történetét 11 tételben elmesélő opuszt már a Music For Nations adta ki, ezáltal még több fanatikushoz jutott el a Candlemass neve és muzsikája. Ha úgy vesszük, a Gustav Doré csodálatos festményével illusztrált borítóval megjelent korongon hallható nótáknak csak fele volt új, mert a Dark Reflection, az Under The Oak, az Into The Unfathomed Tower, a Somewhere In Nowhere és az A Tale Of Creation már ’85-ben rögzítésre kerültek, az akkori demo anyagát képezték, míg az Under The Oak az Epicus Doomicus Metallicuson hallható verzió remake-je. (Amúgy Doré A fény teremtése festménye helyett Leif Edling eredetileg egy Thomas Cole képet szeretett volna a borítóhoz felhasználni, de elképzelését, tervét társai meghiúsították, leszavazták, így került a Doré festmény a borítóra). A Prophecy gyönyörű intrója után (Jim Bachman és Jay Larssen narrációja hallható benne) a középtempós Dark Reflections-zel nyit a lemez, felvonultatva a zenekar összes védjegyét, jellemzőit: Messiah teátrális, operás hangját, tömény riffeket, pazar szólókat, feszes ritmusokat, alapokat. Nagyon telten, súlyosan szólnak a gitárok, a Lars Johansson/Mats Björkman duó talán a legnagyobb a doom szakmában, játékukon hallatszik a Black Sabbath hatása, nem véletlenül voltak inspirálóan a John Peres/Edgar Rivera (Solitude Aeturnus) páros, meg úgy a komplett Solitude Aeturnusra. (A zenekar amúgy a Candlemass Solitude nótája után vette fel nevét, ez is önmagáért beszél). Klasszikus, hibátlan album révén üresjáratok nincsenek kizárólag csúcspontok, az embert a hideg rázza ki (pozitív értelemben) a gyönyörű, de egyben gyászos hangulattal felruházott muzsika. A Voices In The Wind egy rövid átkötő, melyből az akusztikus betéteket is felvonultató Under The Oak bontakozik ki. Mind a zenekar, mind az egyetemes doom színtér egyik legkiválóbb felvétele, Messiah hangjával, köröket ver az eredetire. Tradicionális doom téma a Tears, amit egy hét részes, a germán heavy/speed bandákra és neoklasszikus gitárhősökre hajazó mini eposz, az Into The Unfathomed Tower követ. A Dance Of The Fog és az Outside The Gates Of Heaven közé hat részt ágyaztak, maga a tétel pedig egy háromperces, instrumentális speed szerzemény, amelyből szerintem hazai zsenialitásunk, a Classica (Fejes Zoltán gitáros) meríthetett annak idején. Akár a korong és értelemszerűen a Candlemass egyik „slágereként” aposztrofálható a megjegyezhető refrénnel, remek dallamokkal, hagyományos doom témákkal megspékelt The Edge Of Heaven. Ezen a ponton még csak véletlenül sem ül le a korong, a színvonal nem hanyatlik, nem feneklik meg, a záró súlyos, nyomasztó doom Somewhere In Nomwhere, a középtempós Through The Infinitive Halls Of Death, a Dawn (narráció) és a A Tale Of Creation doom eszenciák a javából, ez utóbbi eme szenzációs alkotás záróakkordja. A lemez megjelenését követően egy, a „csapattárs” Atheisttel közös turnéra indultak, azonban az egység megbomlott, a nem százas, kezelhetetlen magatartásáról ismert énekestől megváltak. Ez a húzás azt vonta maga után, hogy a csapat elkezdett vergődni és a Chapter VI után feloszlottak, egyrészt nevezett album sikertelensége miatt, másrészt pedig a főnök, a banda motorja Leif Edling új projectjére, az Abstrakt Algebra-ra kezdett el koncentrálni. Nagy meglepetés volt Messiah Marcolin 2002-ben történt visszatérése, de az együttműködés tiszavirág életűnek bizonyult. 2004-ben újra visszatértek, az őrült csuhással kiadták a briliáns Candlemass című lemezt, sokáig azonban ezúttal sem húzták vele, hiszen újra kiadták az útját, de ekkor már véglegesen. Helyét a Solitude Aeturnus frontembere Robert Lowe –a lehető legtökéletesebb megoldás- vette át, akivel további három parádés korongot tett le a csapat az asztalra. Jelenleg sajnos ott tartunk, hogy a Candlemass feloszlott, nem létezik, de Leif Edling korábban megszellőztette, hogy új anyagon dolgozik. Egy biztos, egy zseniális és páratlan életművet, betöltetlen űrt hagyott maga után a zenekar, amelynek egyik legfényesebben csillogó ékköve a Tales Of Creation.