Ratt - Infestation

RATT – Infestation
Roadrunner 2010

Érdekes banda a Ratt. Legalábbis számomra, szerintem. Az 1981-ben Los Angelesben alakult bandát a ’80-as években a Mötley Crüe vetélytársaként emlegették, ami enyhe túlzásnak érzek. Több okból is kifolyólag. Mikor a Mötley 1982-ben megjelentette a Too Fast For Love-ot, a Ratt még javában demózott, a ’83-as Shout At The Devil-lel pedig eldőlt a párharc. A Mötley végleg szupersztár státuszba emelkedett, felléptek a US Metal fesztiválon, majd Ozzyval indultak turnéra. A Ratt a ’83-as Ep-jével mutatkozott be a nagyközönség előtt, debütáló lemezük, az Out Of The Cellar 1984-ben jelent meg és noha komoly sikereket könyveltek el vele, nem tudták felvenni a versenyt a Mötley-vel. Legalábbis szerintem.
Az igaz, hogy fej fej mellett haladtak, de nem nevezném ezt rivalizálásnak. Már csak azért sem, mert ’84-ben közös koncerteket bonyolítottak le valamint a colos termete miatt Királynak becézett Ratt gitáros Robbin Crosby (R.I.P. – 2002), ’83 környékén egy ideig Nikki Sixx-szel lakott illetve a Mötley Girls Girls Girls turnéjának néhány állomásán a bandával lógott. Mindkét zenekarra igaz, hogy a ’80-as évek második felében/vége felé egy kicsit megtorpantak, de a feltámadás a Mötley-nek sikerült jobban a Dr. Feelgood koronggal. Noha a Ratt kiadta még 1990-ben a Detonatort, aztán eltűnt a süllyesztőben. Ha nem gond, a Ratt további történetére nem térnék ki, vegyük inkább górcső alá az új lemezt. Nem hiszem, hogy volt, lett volna valaki, aki akár egy centet is feltett volna arra, hogy idén új Ratt album lát majd napvilágot. Szinte a semmiből bukkantak fel a patkányok, semmi felvezető, hacacáré, csak kiadtak egy olyan lemezt, ami visz mindent, mint a piros hetes. A klasszikus felállás 3/5-ét (Stephen Pearcy énekes, Bobby Blotzer dobos és Warren DeMartini gitáros) üdvözölhetjük a mai tagságban, a másodgitáros posztját Carlos Cavazo (ex-Quiet Riot) tölti be, az eredeti basszusgitáros Juan Croucier helyett pedig Robbie Crane (ex-Vince Neil Band) kezeli a négyhúros hangszert. Ratt fanatikusok (illetve a komplett glam/sleaze tábor, a dallamos, hajbandák rajongói) jogosan teszik, tehetik fel a kérdést, hogy mit nyújtanak manapság Piercy-ék? Elárulom: mai hangzásba ágyazott, lendületes, üresjáratok nélküli metalt. Noha nem én vagyok legnagyobb rajongójuk (az az igazság, hogy csak a ’90-es évek közepe fele kerültem ismertségbe a zenekarral), elismerően csettintettem az új anyag hallatán, hogy ez igen, ezt nevezem. (Amúgy ha Rattről van szó, akkor az első három korongot és korai korszakukat megörökítő kalózanyagaimat hallgatom). Húzósan, dögösen, tökösen kezdődik a lemez az Eat Me Up Alive-val, mintegy jelezve, hogy a csapat igen nagy formában van. Piercy hangja azonnal felismerhető, beazonosítható, semmit sem kopott vagy változott az eltelt években, Warren DeMartini ugyanúgy riffel és szólózik, mint a ’80-as években, a refrén pedig beleragadt a füledbe. Ezt a tendenciát követi a Best Of Me és a Little Too Much, a csapat pedig már meg is vett dekára. A vokálok rengeteget dobnak a nótákon, szinte első hallásra befészkelik magukat a hallójáratokba, a refréneket azonnal meg lehet jegyezni, hiba egy szál sem. Lendület, feeling, húzósság – ez a Ratt 2010-ben. Noha a Look Out Below egy kicsit leülteti a korongot, a Last Call, Lost Weekend, Garden Of Eden trió egyaránt felpörgeti az anyagot és a hallgatót. Kevés blues érződik az As Good As It Getsben, a Take A Big Bite az első lemezes Skid Row energikusságával mutat rokonságot (hasonlóságot), a Take Me Home-ban líráznak egy kicsit, a záró zakatolós Don’t Let Go-val pedig ugyanolyan lendületességel ér véget a lemez, mint ahogy elkezdődött. A japánok –ahogy az általában lenni szokott- egy bónuszdalt is kapnak, a Scattered-et. Egy az egyben all killer – no filler albumot tett le az asztalra a banda, nem lehet fogást találni a lemezen.
Őszinte vagyok: sosem tartottam a korai Ratt anyagokat verhetetlen klasszikusoknak, -pláne a korai Mötley Crüe, W. A. S. P., Dokken, Twisted Sister lemezek függvényében, mert azok valóban klasszikusok-, de az tagadhatatlan, hogy mindig is értettek a fogós dalok, refrének megírásához. Ez alól az új korong sem kivétel; a nóták abszolút versenyképesek az olyan régi nagyságokkal, mint pl. a Closer To My Heart, a Lack Of Communication, a Looking For Love, a Wanted Man és még sorolhatnám. Az Infestation egyértelműen az Out Of The Cellar, Invasion Of Your Privacy, Dancing Undercover hármas mellé helyezendő. Isten hozott Ratt újra színtéren, az idei év egyik legnagyobb meglepetése és fantasztikus visszatérése.
Leslie 9