BLACK SABBATH
Mob Rules – 1981
Vertigo/Warner
1980-ban hat éves voltam. Nem hogy a heavy metal muzsikát vagy magát a hatalmas Ronnie James Dio-t nem ismertem, de még a zene fogalmával sem nagyon voltam tisztában. Nagyjából hét, nyolc év elteltével kezdtem el érdeklődni a heavy metal iránt és lettem metalos, vált ez a muzsika életem egyik meghatározó részévé. Természetesen a hatalmas Ronnie James Dio miatt (is).
1980-ban jelent meg a Black Sabbath kilencedik albuma a Heaven And Hell, egyben az első, Ronnie James Dio-val a mikrofon mögött. A cím mögé akár egy kérdőjelet is tehettek volna akkoriban, hiszen Ozzy Osbourne helyett a Rainbow-ból érkezett frontembernek ez volt a bemutatkozása a zenekarban, az akkoriban vergődő, önmaga paródiájává váló, szétesőben lévő Black Sabbathnak pedig élet-halál kérdése volt a lemez. Vagy mennybe mennek vagy alábuknak a pokolba. Értelemszerűen az idő azóta megadta a kérdésre a választ, a korong a metal történelem egyik legnagyobb klasszikusává nemesedett és lett a metal műfaj egyik mérföldköve, generációk, zenészek, rajongók meghatározó élménye, hivatkozási alapja stb. Egy évvel később a Mob Rules-zal folytatódott a Sabbath és Dio kooperációja. Csak gondolom, hogy a lecke alaposan fel volt adva a zenekarnak, hiszen az előző albummal magasra tették a lécet, amit bizonyára nehéz volt, lehetett átugrani. Ma már ennek is tudjuk a megfejtését: egy hibátlan, örökérvényű klasszikus a Mob Rules. Mire a lemez megjelent Vinny Appice személyében új dobost avatott a zenekar. Az amerikai olasz származású ütős Carmine Appice öccse, kilenc évesen kezdett el dobleckéket venni ugyanattól a tanártól, aki bátyját is oktatta és tizenhat éves volt, amikor csapatával a BOMF-fel találkozott John Lennonnal a Plant stúdióban, mely találkozás ahhoz vezetett, hogy Vinny több Lennon felvételen is felbukkant. Ezután egy amerikai gitáros Rick Derringer lemezein (Derringer – 1976, Sweet Evil és Derringer Live – 1977) illetve saját bandája az Axis, 1978-ban megjelent It’s A Circus World korongján dobolt, majd 1980-ban váltotta Bill Wardot a Heaven And Hell turnén. Ez a tagcsere ahhoz vezetett, hogy Ozzy, Geezer és a három kopónak nevezte az akkori felállást. Az 1981. november 4.-én megjelent, a The Record Plantben, Martin Birch irányítása mellett felvett lemez nemhogy felvette a versenyt elődjével, de megítélésem szerint túl is szárnyalta azt. A korabeli pletykák, legendák szerint a Greg Hildebrandt áltat alkotott borító egy nagyon elrejtett „Kill Ozzy” üzenetet tartalmazott, melyet nyilvánvalóan lent, a kép alján helyeztek el, sötét, karmazsinvörös színnel írva. Bár az üzenet alig olvasható, széles körben terjedt el, hogy a súlyos szöveg csak véletlen egybeesés. A borítót nem kifejezetten a lemezhez szánták, mégpedig azért nem, mert azt a ’70-es években készítették, de engedélyezték a használatát a koronghoz. Mind a kilenc tételt a Dio, Iommi, Butler hármas írta, a szövegekért pedig kizárólag Ronnie volt a felelős. Négy ütés a cinre, bejönnek Tony zakatolós riffjei, Geezer döngölő basszusfutamai és kezdődik a lemez a Turn Up The Nighttal. Nagyon vastagon dörrennek meg a hangszerek, a dal kellemes középtempóban dönget, egy picivel lassabb, mint egy évvel azelőtt a Neon Nights, de súlyosabb. Iommi szólói pedig? Nem kell ragozni. Vinny egyértelműen bizonyítja, hogy a legmegfelelőbb dobost találták meg a személyében Bill Ward helyett; fiatal, erőteljes, pontos, lendületes, változatos játéka az egész lemezre jellemző, csakúgy mint Dio a Heaven And Hellen, ő is friss vért pumpált a zenekarba. Egy rádióinterjúban annak idején a zenekar felfedte, hogy a cin intro time-setter, tehát ütemmutató volt (tulajdonképpen Vinny négyet beszámolt a cinen) és azt hitték, hogy a végső keverésből kihúzzák. Ezt követően jön a Geezer mennydörgő basszusaira és Vinny parádés dobjaira épülő, szellősebb hangszerelésű Voodoo, a korong egyik lazább pillanata. Klasszikus lemez lévén szinte szentségtörés bármelyik dalt csúcspontként definiálni, hiszen mindegyik az, de a nyolc perces The Sign Of The Southern Cross-szal mindenképpen kivételt kell tennem. Minden epikus doom himnuszok prototípusa, ha úgy tetszik, alapja akusztikus gitárral és Ronnie szívbemarkoló, angyali, hipnotikus énekével indít, aztán bekapcsolódnak a torzított riffek, a bőgő, a dob és egy monumentális, súlyos doom eposszá terebélyesedik. Lúdbőr a köbön! A dal végén hallható zaj vezet át az instrumentális, a Vol. 4-ről ismert FX kistestvéreként is jellemezhető, kozmikus töltettel bíró E5150-be, mely a gonosz szót teszi ki. A római számokra kell asszociálni (5 = V, 1 = I, 50 = L) és az így megkapott szó az Evil. Ezzel a szerzeménnyel nyitották akkoriban koncertjeiket, melyet az 1975-től használt Supertzar helyett alkalmaztak, majd ezt követően robbannak be Tony gyilkos riffjei, Ronnie óriási üvöltése és indul a súlyos, középtempós címadó szám, melynek egy eltérő, másik változata a Heavy Metal című filmben bukkant fel 1981-ben. Kellemes, laza, szellős téma a Country Girl, közepén hipnotikus résszel fűszerezve, hogy aztán újra egy kegyetlenül súlyos dallal, a Slipping Away-jel folytatódjon a támadás, melynek közepén a bajuszos mesterek akkora gitár- és basszusszólót pengetnek (Geezer torzított négyhúrosa, hogy dörög, te atyaisten, végigfut a hideg a hátamon ahányszor hallgatom), hogy tátva marad az ember szája. Egymásnak felelgetnek a hangszerekkel. Akusztikusan, szomorúságot árasztva, Dio megigéző, hipnotikus énekével nyit a Falling Off The Edge Of The World –hasonlóan a The Sign Of The Southern Crosshoz-, de a monumentális doom mestermű helyett egy középtempós dal fejlődik ki belőle. Az elmúlást, a halált szimbolizáló, szomorú hangvételű, Dio érzelmekkel teli hangjával előadott Over And Overrel pedig véget ér a korong, amely hangulatában, felépítésében a Lonely Is The Worldre hajaz, tradicionális doom téma, amely az összes doom bandát kivétel nélkül megérintette. Ennél szomorúbban nehezen lehet dalt előadni, gondolatainkat megfogalmazni. Az események tudatában könnyeket csal az ember szemébe, annyira megindító felvétel, búcsú nélkül hagyjuk itt szeretteinket, barátainkat, társainkat, mindenkit, akik sokat számítottak és jelentettek nekünk. A gyász dala ez. A Billboard listán a 29. helyig kapaszkodott fel a korong, azt hiszem ezzel mindent el is mondtam arról, hogy sikeres volt-e a Mob Rules a maga idejében vagy nem, sőt 1986. május 13.-án az Egyesült Államokban be is aranyozódott, miután 500.000 példány fogyott belőle.
2010. tavasza. 22/23 éve a metal és Dio hatása alatt vagyok. A lemez idén egy dupla Deluxe Edition formátumban látott napvilágot megtoldva a Die Young koncertfelvételével (eredetileg a Mob Rules 12” single B oldalán szerepelt), a címadó tétel eredeti demoverziójával (ez szerepelt a fentebb említett filmben) és az újracsomagolt, korábban már megjelentetett Live At The Hammersmith Odeon koncerttel. Május 17.-én délután fél háromkor írom recenzióm utolsó gondolatait, a Mester azonban már több mint 24 órája nincs velünk. Miért pont neki kellett eltávoznia, amikor turnéra akart indulni, amikor a Heaven And Hell illetve a Dio Band még lemezeket készíthetett volna, amikor tisztelte, szerette, rajongta mindenki, amikor optimistán állt betegségéhez, amikor nem is láttam még élőben? Ez a kegyetlen élet elszakított tőlünk metalosoktól egy végtelenül szimpatikus, karizmatikus frontembert, egyszerűen a HANGOT! Isten veled Mester, nyugodj békében, arcodat, hangodat, dalaidat az idők végezetéig őrizzük magunkban.
Leslie
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése