Nasty Savage - Indulgence

A floridai metal színtér a death metal bandákról vált híressé a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején, azonban az ő megjelenésük előtt is dolgoztak már metal bandák Florida-ban. Noha ezen csapatoknak semmi közük sem volt a death metalhoz, kvázi megágyaztak a death metal hordáknak, megnyitották előttük a kapukat. Kikről is van szó? Pl. Savatage, Powersurge, Nasty Savage. A Nasty Savage ’84-es Wage Of Mayhem demójával és eszement koncertjeivel irányította magára a metalosok figyelmét, ezeknek köszönhették hírnevüket. Nemcsak a demo és a koncertek, hanem az Iron Tyrant és a Metal Massacre VI válogatások is segítettek a zenekar népszerűsítésében, mely utóbbi lehetőség eredményezte a Metal Blade-del köttetett szerződést. Bemutatkozó anyaguk, a ’85-ös Nasty Savage egy nagyon jól sikerült alkotás volt, de a két évvel későbbi Indulgence még jobb, sőt, egyenesen a legjobb, legklasszikusabb albumuk lett. Keményebbek, összetettebbek lettek a nóták az első albumhoz viszonyítva, a virtuozitás, a technikás megközelítés teljes pompájában tündököl az anyagon, ha úgy tetszik, szigorodott a Nasty Savage. Az első korongot felbőgőző Fred Dregischan helyét a magyar származású Dezső István Bartha vette át, akinek komoly szerepe volt abban, hogy a zenekar egy komplexebb irány felé forduljon. (Megjegyezném, a banda mindig peches volt a basszusgitárosokkal, mindegyik kiadványukon más kezelte a hathúros hangszert, ráadásul 1988-ban, az Abstract Reality-n játszó Chris Moorhouse halálos közúti balesetet szenvedett). Kezdeném azzal, hogy ők nyitották meg a kaput a Morrisound stúdióhoz a death metal bandáknak. Kevesen tudják, de a Nasty Savage korong volt az első album, melyet a Morrisoundban rögzítettek és az Indulgence-t is itt vették fel. A Jim Morris segítségével rögzített anyag vastagon, pengeélesen, töményen, súlyosan szól, minden hangszer tisztán vehető ki, a basszusgitár sem tűnt el a süllyesztőben. Folytatnám azzal, hogy minden idők legalulértékeltebb zenészeihez fűződik a lemez, hiszen sem a Curtis Beeson dobos Dezső István Bartha basszusgitáros alkotta ritmusszekció, sem a Ben Meyer/Dave Austin gitáros duó nem kapta meg az őket teljes joggal megérdemlő elismerést. Teljesítményük a pazar és fantasztikus jelzőknél kevesebbel nem illethető. A csapat központi figurája a pankráció művész „Nasty” Ronnie Galetti énekes volt, az egyik legszuggesztívebb frontember, aki a hátán hordott a Föld és a metal szakma. Magasai, falsettói, sikolyai King Diamond-ra emlékeztetnek, ugyanakkor olyan mélyre nem tudott lemenni, mint a Gyémánt Király. Kőkeményen, súlyosan nyitja a lemezt a Stabbed In The Back. Miután a Slayer és a Dark Angel 1986-ban a maximumot hozta ki a thrash metalból, magyarán náluk gyorsabban, brutálisabban, kíméletlenebbül, súlyosabban már nem lehetett ezt a muzsikát tálalni (maximum kopírozni, másolókból pedig akadt bőven pl. Viking), a thrash bandák rá lettek kényszerítve arra, hogy új utat, irányt találjanak maguknak. Ha úgy vesszük, ennek két következménye lett: az egyik a dallamos, technikás bay area-i thrash, a másik pedig az elvont, progresszív hatásokat is felvonultató techno thrash. Eme utóbbinak egyik alapköve az Indulgence. Pazarul kidolgozott riffek, szólók, agyafúrt, ravasz, rétegzett ritmusképletek és egy, a stílusban az addig szokatlan, furcsa hang jellemzi a nyitótételt illetve az összes többit. Bizarr hangulattal, dallamokkal, váltásokkal átszőtt nóták szerepelnek a lemezen (Divination, Indulgence, Incursion Dementia, Distorted Fanatic) az ember pedig csak ámul és bámul, hogy miket muzsikálnak össze ezek a zenészek. A Metal Massacre VI. és a demóról is ismert, talán legnépszerűbb Nasty Savage dal, az XXX erre az albumra került fel. Mindvégig középtempóban menetelnek a felvételek, gyors tekerés, reszelés még csak mutatóban sincs, talán az Inferno nevezhető a lemez leggyorsabb dalának. A Hypnotic Trance, címéhez hasonlóan hipnotikus révületet áraszt, a záró, szimplán ?-re keresztelt darab, pedig egy instrumentális felvétel. Hallható, hogy a progresszív rock komoly hatással volt a muzsikusokra, azonban ügyeltek arra, hogy a gyakori váltások, összetett témák ne zavarják meg a hallgatót, a dallamok segítséget, kapaszkodót jelentenek a dalok befogadásához. Domináns szerep jut a basszusgitárnak, Dezső István Bartha progresszív hatású, dohogó futamai kitűnően hallhatóak és a dalszerzésben is kivette részét, az Inferno és a ? az ő nevéhez fűződnek, előbbi teljes egészében, utóbbit pedig Curtis Beesonnal és Dave Austinnal jegyezte. Meggyőződésem, hogy annak idején ez a korong nem ment el Jeff Waters mellett, rengeteget tanult, tanulhatott az Annihilator ettől a zenekartól és mestermunkától. Nevetséges, de igaz: Dezső István Bartha édesapja fenyegetése révén rákényszerült, hogy hagyja el a bandát, mert nem ad neki semmit sem az örökségből. Ezt követően még egy Ep (Abstract Reality – 1988) és egy harmadik lemez (Penetration Point – 1989) jelent meg a zenekartól. Az Ep-t követően Európa turnéra indultak az Exumer és az Atomkraft társaságában (ez volt a European Blitzkrieg) és ugyan underground szinten sok rajongójuk volt, kultikus státuszt vívtak ki maguknak, az Ep után a Metal Blade ejtette őket, ami –és Chris Moorhouse halála- tulajdonképpen megtörte a csapat karrierjét, a Rotten Records képtelen volt azt a segítséget, reklámot és promóciót biztosítani a Penetration Point-nak, mint a Metal Blade. ’90 körül a banda fel is oszlott, a zenészek azonban nem szakítottak teljesen a muzsikálással, hiszen Curtis Beeson a Festerben, a Havoc Mass-ben illetve nem olyan régen a Denial Fiend-ben volt érdekelt, Ben Meyer kisegített az Acheron-ban, de az ő nevéhez fűződött a Gardy-Loo! és a Lowbrow is, Ronnie Galetti az Infernal-t hozta létre, egyedül Dave Austin „vonta ki magát a forgalomból”. Miután 1998-ban adtak pár koncertet, 2002-ben újjáalakultak, mégpedig a Penetration Point-ot elkövető felállással (Galetti – Myer – Austin – Beeson – Richard Bateman), 2003-ban megjelentették a Cleveland ’87 koncertanyagot és a Wage Of Mayhem Ep-t, 2004-ben pedig egy kitűnő visszatérő koronggal, a Psycho Psycho-val rukkoltak elő. Sajnos folytatás már nem követte ezt az anyagot, 2012 májusában, Ybor City-ben a banda, utolsó koncertjét adta. Egy alulértékelt zenekar kitűnő alkotása az Indulgence, minden metalosnak ismernie kell. Hail Nasty Savage!