Úgy gondolom érdekes vitaalap lehetne a „mi történt volna, ha a Metallica 1982-ben nem teszi át székhelyét Los Angeles-ből San Francisco-ba” téma. Ma már tudjuk, hogy a ’80-as évek közepén kibontakozó Bay Area színtérnek ők jelentették a táptalajt, hatásukra gomba módra kezdtek el szaporodni a thrash bandák az öböl környékén illetve szerte a világon.
A Bay Area színtér kezdete a ’70-es évek végéhez, a ’80-as évek elejéhez köthető. Anvil Chorus, Exodus, Sinister Savage (később Griffin), Metal Mania fanzine, KUSF rádió – ezek voltak a kezdetek, az első lépések. Az 1982-ben, unokatesók által létrejött Death Angel az első generációs öböl menti bandákhoz tartozik. A legfiatalabb zenészeket tömörítő csapat voltak akkoriban, hogy mást ne mondjak, Andy Galeon dobos tíz éves volt, amikor a zenekar megalakult. „Szimpla” heavy metal együttesként kezdték pályafutásukat, első demójuk a ’83-as Heavy Metal Insanity volt. Ekkor még csak négyen voltak, Rob Cavestany gitáros és Dennis Pepa basszusgitáros látta el az énekesi teendőket, kvintetté pedig egy évvel később, Mark Osegueda énekes (szintén unokatestvér) csatlakozásával váltak. A ’85-ös Kill As One demón már Mark hangja is hallható, a felvétel producere pedig nem más volt, mint Kirk Hammett a Metallica-ból. Az első demónál jóval súlyosabb, keményebb muzsikát tartalmazott a Kill As One, amellyel egy csapásra letette névjegyét a Death Angel az underground asztalára. 1986. június 15.-én a csapat bevonult a Santa Rosa-i (Kalifornia) Banquet Sound stúdióba és két nap alatt, Davy Vain segítségével rögzítette az 1987. április 23.-án megjelent The Ultra-Violence albumot. Megkockáztatom, minden idők egyik, ha nem a legbrutálisabb bemutatkozása lett a korong. Elég egy pillantást vetni a zseniális borítóra és rögtön leveszi az ember miről is van, lesz szó a lemezen. Ahogy a cím is mondja, ultra erőszakos thrash metalról. Ha összevetjük a The Ultra-Violence-t a ’87-ben megjelent thrash alkotásokkal (pl. Kreator – Terrible Certainty, Sodom – Persecution Mania, Onslaught – The Force – a teljesség igénye nélkül) illetve a ’87-es thrash debütálásokkal (pl. Heathen – Breaking The Silence, Testament – The Legacy, Sacred Reich – Ignorance – szintén a teljesség igénye nélkül), kijelenthető, hogy brutalitásban, agresszivitásban a lemez toronymagasan felülmúlja azokat, talán csak a Terrible Certainty veszi fel vele a versenyt ebben a tekintetben. A nyitó Thrashers-ben a banda összefoglalja mindazt, amiről a lemez és ők önnön maguk is szólnak: vadság, nyersesség, pusztítás, agresszió, változatosság. A fillipinó srácok gyakori váltásokkal színezték dalaikat, azonban az agresszivitásból egy dekát annyit nem engedtek. Kíméletlenül szaggató riffek, briliáns szólók, mennydörgő, őrlő basszus és változatos dobmunka jellemzi a Dennis Pepa által énekelt dalt. Az ekkor még mindig csak 15 esztendős Andy Galeon olyan teljesítményt nyújt a dobfelszerelés mögött, hogy az ember nem hisz a fülének, az akkori thrash mezőny ¾-ét simán ledobolta. Az Evil Priest őrlő basszuskiállása azt sugallta, hogy a funky sem állt távolt a csapattól, mely hatás az Act III-on domborodott ki. Ettől a daltól veszi át a mikrofont Mark Osegueda, aki a dallamos énektől, az eget rengető sikolyokon át az üvöltésig bezárólag mindent felvonultat. Ha a dallamos ének szóba jött, a megklippesített Voracious Souls akusztikus részekkel színesített „Men without anguish, men without fear, men chosen to ride the earth evil confrontation nears” sora a legjobb bizonyíték rá. A Kill As One-ban azt mutatja meg a banda, hogy a tradicionális heavy metal sem hagyta őket hidegen, Rob Cavestany és Gus Peppa galoppozós riffekkel rukkolnak elő, de Mike (Destruction) gitárjátéka, annak hatása is megfigyelhető a szerzeményben. A címadó tétel nem más, mint egy instrumentális, 10 és fél percben előadott technikai bemutató, a virtuozitás, a magabiztos (fölényes) hangszerkezelés iskolapéldája. Nem lankad a sebesség a korong vége felé sem, mind a Mistress Of Pain, mind a Final Death első osztályú thrash szerzemények. A záró, 2 perces I. P. F. S. pedig egy kis hülyéskedés, Mark Osegueda egy 2003-ban adott interjúban elmondta, hogy az Intense Puking Feeling Syndrome (Heves hányás érzet szindróma) rövidítése volt, de nem volt világos, hogy ezt komolyan gondolta-e. Hallható, hogy sem a korai Metallica, sem a Slayer, sem a Dark Angel, sem az Exodus nem volt ismeretlen a fiatalok előtt és gyakori váltások ide, gyilkos intenzitás oda, a dallamoknak, refréneknek (pl. Voracious Souls, Kill As One, Mistress Of Pain) köszönhetően a szerzeményeket könnyű memorizálni. A demo mindhárom felvétele (Thrashers, Kill As One, The Ultra-Violence) felkerült a lemezre, utóbbi egy perccel rövidebb lett a demóverzióhoz képest. Kettő újrakiadás is létezik az albumból, az egyiken a Kill As One, a másikon a Heavy Metal Insanity demo szerepel bónuszként, míg tavaly a Rykodisc adott ki egy digitálisan remaszterizált, a korong 25. születésnapját ünnepelendő változatot.
A nagyon nyersen, brutálisan megszólaló lemezből négy hónap leforgása alatt 40.000 példány fogyott, ami akkoriban nagyon jónak volt mondható. Ezt követően a ’88-as Frolic Through The Park-on (szintén Davy Vain producelte) a csapat valamelyest visszavett a pusztításból és a változatosságnak kezdtek el teret engedni, a ’90-ben kiadott Act III (ezt már a Geffen gondozta) pedig kis túlzással már szakított a thrash-sel, az lett a banda legkiforrottabb, legváltozatosabb műve. Igazságtalanságnak tartom, hogy a Death Angel isten igazából sosem tudott kitörni a kultikus státuszból, lemezeik révén sokkal többre voltak hivatottak, sokkal többre vihették volna, pláne akkor, ha a kiadó nagyobb támogatásban részesíti őket és a ’90-es turnén nem következik be a buszbaleset. A banda feloszlott, de a zenészek nem szívódtak fel, The Organization néven tovább folytatták pályafutásukat, értelemszerűen már más muzsikával. 2001-ben alakultak újjá a Chuck Billy és Chuck Schuldiner gyógykezelését szorgalmazó Thrash Of The Titans fesztiválra, majd 2003-ban Európába is átjöttek. Letaglózó élő erejükről mi is meggyőződhettünk a Mega Pubban anno. A manapság is aktívan koncertező és lemezeket készítő Death Angel-ben már csak Mark Osegueda és Rob Cavestany képviseli az ős tagságot, a csapat nem enged a minőségből, megbízhatóan nyomják a thrash metalt. Mindent egybevetve, ha csak egyetlen egy lemezüket kellene megjelölnöm, mint legklasszikusabb alkotásukat, akkor az mindenképpen a The Ultra-Violence lenne. Csak kár, hogy annyira alulértékeltek.
Úgy gondolom érdekes vitaalap lehetne a „mi történt volna, ha a Metallica 1982-ben nem teszi át székhelyét Los Angeles-ből San Francisco-ba” téma. Ma már tudjuk, hogy a ’80-as évek közepén kibontakozó Bay Area színtérnek ők jelentették a táptalajt, hatásukra gomba módra kezdtek el szaporodni a thrash bandák az öböl környékén illetve szerte a világon.
A Bay Area színtér kezdete a ’70-es évek végéhez, a ’80-as évek elejéhez köthető. Anvil Chorus, Exodus, Sinister Savage (később Griffin), Metal Mania fanzine, KUSF rádió – ezek voltak a kezdetek, az első lépések. Az 1982-ben, unokatesók által létrejött Death Angel az első generációs öböl menti bandákhoz tartozik. A legfiatalabb zenészeket tömörítő csapat voltak akkoriban, hogy mást ne mondjak, Andy Galeon dobos tíz éves volt, amikor a zenekar megalakult. „Szimpla” heavy metal együttesként kezdték pályafutásukat, első demójuk a ’83-as Heavy Metal Insanity volt. Ekkor még csak négyen voltak, Rob Cavestany gitáros és Dennis Pepa basszusgitáros látta el az énekesi teendőket, kvintetté pedig egy évvel később, Mark Osegueda énekes (szintén unokatestvér) csatlakozásával váltak. A ’85-ös Kill As One demón már Mark hangja is hallható, a felvétel producere pedig nem más volt, mint Kirk Hammett a Metallica-ból. Az első demónál jóval súlyosabb, keményebb muzsikát tartalmazott a Kill As One, amellyel egy csapásra letette névjegyét a Death Angel az underground asztalára. 1986. június 15.-én a csapat bevonult a Santa Rosa-i (Kalifornia) Banquet Sound stúdióba és két nap alatt, Davy Vain segítségével rögzítette az 1987. április 23.-án megjelent The Ultra-Violence albumot. Megkockáztatom, minden idők egyik, ha nem a legbrutálisabb bemutatkozása lett a korong. Elég egy pillantást vetni a zseniális borítóra és rögtön leveszi az ember miről is van, lesz szó a lemezen. Ahogy a cím is mondja, ultra erőszakos thrash metalról. Ha összevetjük a The Ultra-Violence-t a ’87-ben megjelent thrash alkotásokkal (pl. Kreator – Terrible Certainty, Sodom – Persecution Mania, Onslaught – The Force – a teljesség igénye nélkül) illetve a ’87-es thrash debütálásokkal (pl. Heathen – Breaking The Silence, Testament – The Legacy, Sacred Reich – Ignorance – szintén a teljesség igénye nélkül), kijelenthető, hogy brutalitásban, agresszivitásban a lemez toronymagasan felülmúlja azokat, talán csak a Terrible Certainty veszi fel vele a versenyt ebben a tekintetben. A nyitó Thrashers-ben a banda összefoglalja mindazt, amiről a lemez és ők önnön maguk is szólnak: vadság, nyersesség, pusztítás, agresszió, változatosság. A fillipinó srácok gyakori váltásokkal színezték dalaikat, azonban az agresszivitásból egy dekát annyit nem engedtek. Kíméletlenül szaggató riffek, briliáns szólók, mennydörgő, őrlő basszus és változatos dobmunka jellemzi a Dennis Pepa által énekelt dalt. Az ekkor még mindig csak 15 esztendős Andy Galeon olyan teljesítményt nyújt a dobfelszerelés mögött, hogy az ember nem hisz a fülének, az akkori thrash mezőny ¾-ét simán ledobolta. Az Evil Priest őrlő basszuskiállása azt sugallta, hogy a funky sem állt távolt a csapattól, mely hatás az Act III-on domborodott ki. Ettől a daltól veszi át a mikrofont Mark Osegueda, aki a dallamos énektől, az eget rengető sikolyokon át az üvöltésig bezárólag mindent felvonultat. Ha a dallamos ének szóba jött, a megklippesített Voracious Souls akusztikus részekkel színesített „Men without anguish, men without fear, men chosen to ride the earth evil confrontation nears” sora a legjobb bizonyíték rá. A Kill As One-ban azt mutatja meg a banda, hogy a tradicionális heavy metal sem hagyta őket hidegen, Rob Cavestany és Gus Peppa galoppozós riffekkel rukkolnak elő, de Mike (Destruction) gitárjátéka, annak hatása is megfigyelhető a szerzeményben. A címadó tétel nem más, mint egy instrumentális, 10 és fél percben előadott technikai bemutató, a virtuozitás, a magabiztos (fölényes) hangszerkezelés iskolapéldája. Nem lankad a sebesség a korong vége felé sem, mind a Mistress Of Pain, mind a Final Death első osztályú thrash szerzemények. A záró, 2 perces I. P. F. S. pedig egy kis hülyéskedés, Mark Osegueda egy 2003-ban adott interjúban elmondta, hogy az Intense Puking Feeling Syndrome (Heves hányás érzet szindróma) rövidítése volt, de nem volt világos, hogy ezt komolyan gondolta-e. Hallható, hogy sem a korai Metallica, sem a Slayer, sem a Dark Angel, sem az Exodus nem volt ismeretlen a fiatalok előtt és gyakori váltások ide, gyilkos intenzitás oda, a dallamoknak, refréneknek (pl. Voracious Souls, Kill As One, Mistress Of Pain) köszönhetően a szerzeményeket könnyű memorizálni. A demo mindhárom felvétele (Thrashers, Kill As One, The Ultra-Violence) felkerült a lemezre, utóbbi egy perccel rövidebb lett a demóverzióhoz képest. Kettő újrakiadás is létezik az albumból, az egyiken a Kill As One, a másikon a Heavy Metal Insanity demo szerepel bónuszként, míg tavaly a Rykodisc adott ki egy digitálisan remaszterizált, a korong 25. születésnapját ünnepelendő változatot.
A nagyon nyersen, brutálisan megszólaló lemezből négy hónap leforgása alatt 40.000 példány fogyott, ami akkoriban nagyon jónak volt mondható. Ezt követően a ’88-as Frolic Through The Park-on (szintén Davy Vain producelte) a csapat valamelyest visszavett a pusztításból és a változatosságnak kezdtek el teret engedni, a ’90-ben kiadott Act III (ezt már a Geffen gondozta) pedig kis túlzással már szakított a thrash-sel, az lett a banda legkiforrottabb, legváltozatosabb műve. Igazságtalanságnak tartom, hogy a Death Angel isten igazából sosem tudott kitörni a kultikus státuszból, lemezeik révén sokkal többre voltak hivatottak, sokkal többre vihették volna, pláne akkor, ha a kiadó nagyobb támogatásban részesíti őket és a ’90-es turnén nem következik be a buszbaleset. A banda feloszlott, de a zenészek nem szívódtak fel, The Organization néven tovább folytatták pályafutásukat, értelemszerűen már más muzsikával. 2001-ben alakultak újjá a Chuck Billy és Chuck Schuldiner gyógykezelését szorgalmazó Thrash Of The Titans fesztiválra, majd 2003-ban Európába is átjöttek. Letaglózó élő erejükről mi is meggyőződhettünk a Mega Pubban anno. A manapság is aktívan koncertező és lemezeket készítő Death Angel-ben már csak Mark Osegueda és Rob Cavestany képviseli az ős tagságot, a csapat nem enged a minőségből, megbízhatóan nyomják a thrash metalt. Mindent egybevetve, ha csak egyetlen egy lemezüket kellene megjelölnöm, mint legklasszikusabb alkotásukat, akkor az mindenképpen a The Ultra-Violence lenne. Csak kár, hogy annyira alulértékeltek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése