DESTRUCTION
Mad Butcher Ep
(Steamhammer 1987)

Noha (annak ellenére, hogy) egy Ep a rajta szereplő dalok és időtartama folytán nem egyenértékű, nem egyenrangú egy koronggal, az adott zenekar életében meghatározó jelentőséggel bír(hat). A teljesség igénye nélkül pl. a Slayertől a Haunting The Chapel, a Sacred Reichtől a Surf Nicaragua, a Nasty Savage-től az Abstract Reality, az Agent Steeltől a Mad Locust Rising, a Kreatortől a Flag Of Hate illetve az Out Of The Dark…Into The Light, a Sodomtól az Expurse Of Sodomy vagy a Destructiontől a Mad Butcher. Klasszikusok.
Egy-egy Ep több funkciót is betölthet. Ha kezdő, tapasztalatlan csapatról beszélünk, akkor jelzi, jelezheti, hogy milyen zenei világban próbál majd érvényesülni a szóban forgó banda, mit várhatunk el tőlük a jövőben. Ha már egy több kiadvánnyal rendelkező (esetünkben egy demo, egy Ep, két lemez), tapasztalt, műfajában, a színtéren klasszikussá avanzsálódott együttesről van szó, akkor egy Ep amolyan időhúzó, űrkitöltő, a rajongók étvágyát csillapítandó mű lehet, ugyanakkor jelentheti azt is, hogy a csapat elért egy bizonyos pontig, amikor azon kezd el filózni, hogy most merre tovább, tehát útmutató, a jövőt meghatározó funkciót lát el a kiadvány. A Mad Butcher esetében ez utóbbiról beszélünk. Köztudott, hogy az Eternal Devastation után Tommy Sandmann dobos kilépett a csapatból, helyére pedig a jazz vonalról érkezett Oliver „Olly” Kaiser érkezett illetve egy másik gitáros, Harald „Harry” Wilkens, tehát az addig trióként funkcionáló Destruction kvartett lett. Ez a lépés azt vonta maga után, hogy zeneileg egy, az előző anyagokhoz képest, még technikásabb, fifikásabb irányba lépett a Rombolás. Nemcsak zeneileg, hanem image-beli változás is bekövetkezett, az addig bőrbe, töltényhevederekbe, szegecsekbe öltözött társaság, „mezei”, hétköznapi ruhákat kezdett el viselni. Fazonilag, tehát küllemileg, abszolút illet a képbe a két új arc, sokat nyert velük a zenekar. Egyfelől a két gitár alkalmazásából kifolyólag vastagabb, keményebb lett a zenekar hangzása, másfelől bizonyítást nyert, hogy nem tehetségtelen, ügyetlen, kezdő muzsikusok léptek a banda soraiba. Egy klasszikus nóta újra felvett változatát, egy feldolgozást és két új tételt tartalmaz az Ep. A címadó dal – amely szerepelt a Bestial Invasion Of Hell demón illetve a Sentence Of Death Ep-n – egy gyorsabb, komplexebb – ha úgy tetszik átdolgozott – változatával nyit a korong. Maga a nóta a Destruction (és az egyetemes thrash történet) legklasszikusabb szerzeménye; ha csak a zenekar saját repertoárjára fókuszálunk, akkor a Curse The Gods-zal, a Bestial Invasionnel vagy az Invincible Force-szal egyenértékű darab. Alapos vérfrissítésen esett át, Harry új dimenziókat nyitott, új értelmet adott a dalnak, a két gitáros óriásit riffel és szólózik a szerzeményben, főleg a váltott szólómunka zseniális. Bizony köröket ver az eredeti változatra. Ezt követően a Plasmatics Coup d’Etat lemezén szereplő The Damned hangzik el, mely alapvetően egy dallamos tétel és amely beleillik a Destruction világába, lévén sosem mondtak nemet a melódiáknak. Schmierék remekül formálták képükre a dalt, szinte alig vettek el belőle valamit. Azt sem tartom kizártnak, hogy ezáltal fedezték fel sokan maguknak a Wendy O’ Williams (R.I.P.) vezette bandát. A megújult felállású tagság első közös szerzeménye a Reject Emotions, egy akusztikus gitárral és Schmier énekével kezdődő, majd középtempósig fejlődő szerzemény, a maga majdnem hét percével a klasszikus Destruction egyik leghosszabb tétele a Black Death-tel és a Sign Of Fearrel egyetemben, de hogy a legkomplexebb az biztos. A turnézás hátrányait (visszautasított érzelmek – ez a cím) taglaló számról azt olvastam, hogy egy thrash ballada, ami jó nagy hülyeség, mert ez egy összetett, középtempós dal, mely a Destruction koncertjein előszeretettel bukkant fel azokban az időkben. Mindkét új muzsikus parádézik benne, csakúgy, mint a többi tételben. A mai napig úgy vélem, hogy a Sentence Of Death Ep és az első kettő lemez klasszikussá nemesedésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Tommy Sandmann, a süket is hallja a Mad Butcheren, hogy Olly mennyivel dinamikusabb, professzionálisabb és képzettebb dobos, mint ő. Tetszik, nem tetszik, ez az igazság. Végül a hangulatos, instrumentális The Last Judgement zárja az Ep-t, ez egy az egyben Harry nótája, ő játszotta fel a dalt. Nem volt meglepő a felvétel, hiszen ezt megelőzően is tett fel instrumentális nótákat lemezeire az együttes, gondoljunk a Thrash Attackra vagy az Upcoming Devastationra.
Úgy gondolom, ezzel a kiadvánnyal nem tévedett a csapat és jelezte, hogy mi várható majd a Release From Agony-tól (1988). Tehetségük, zsenialitásuk elismeréseként felléphettek a ’87-es Dynamo illetve a ’88-as Heavy Sound fesztiválon, tehát a Destruction egyértelműen a legjobb thrash csapatnak számított akkoriban. Jelen aktivitásuknak, létezésüknek is van létjogosultsága, de abban talán mindannyian egyetértünk, hogy a legnagyobb dolgokat a ’80-as években vitték véghez. Az én véleményem alapján mindenképpen.