Tankard, Concrete, Drünken Bastards - review - Budapest, Dürer Kert - 2012. 10. 28.

Bemelegítés gyanánt, a Tankard első hazai koncertjének ráhangolódására nem is választhattak volna megfelelőbb elő zenekarokat a szervezők, mint a Drünken Bastards és a Concrete (a magam részéről a roppant tehetséges Fanatic Attack-nak adtam volna egy fél órát). Meglepve konstatáltam, hogy a DB soraiban változás történt, nevezetesen Blizzard (vagy Captain) énekes helyett új frontembere van a csapatnak. A látottak/hallottak alapján komoly törést nem okozott a tagcsere a zenekarnak, az új srác szuggesztíven adta elő a dalokat. Programjuk alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a hangzással nem lesz gond, bivalyul, töményen szólalt meg a brigád, ahogy a másik két banda is. Nekem egy dimenziósnak tűntek thrash/punk/rock ’n’ roll keverékként definiálható nótáik, de az kétségtelen, alaposan beindították az egybegyűlteket, mintegy kellő alaphangulatot teremtve az est további részéhez. A Concrete konkrétan nagyon tetszett. Konkrétan lezúzták az arcomat és beledöngöltek a földbe. Mivel a Mörbid Carnage-dzsel közös Thrash Legions Hungary óta lemaradtam munkásságukat illetően, kijelent(het)em, hogy rengeteget fejlődtek és szigorodtak. Hengereltek, gyilkosak voltak. Stoffi énekes, Mike és Arsonist gitárosok valamint a Necrofaust basszusgitáros Juice dobos alkotta ritmusszekció fergeteges old school thrash programot tálalt, lendületesen, intenzíven adták elő dalaikat, mint pl. a Denial Of God-ot, a Blackwater Rising-ot, a Venom Of Society-t vagy a Diseases Of The Mind-ot. Műsorukban egy vadonatúj felvételük, a Monstrous Sculpture és a Toxic Holocaust War Is Hell dalának feldolgozása kapott még helyet. Közel 45 perces bulijuk nagyon ott volt a szeren. Csak így tovább srácok, aztán jöhetne már az a második lemez is. Egy rövid intró-t követően a Zombie Attack-kal színpadra robbanó Tankard egy az egyben letarolt mindent és mindenkit. Ahogy fentebb említettem, első ízben jártak nálunk és ennek meg is adták a módját. Sok mozgással kísérve, lendületesen vezették elő az olyan örökbecsű thrash klasszikusokat, mint a Maniac Forces, a The Morning After, a Chemical Invasion vagy a Slipping From Reality. Meglepő volt, hogy az új korongot annyira nem erőltették, idei kiadványukról csak a címadó A Girl Called Cerveza és a The Metal Lady Boy került terítékre. A csapat motorja, központja értelemszerűen Andreas „Gerre” Geremia énekes, egy percre sem állt meg, bemozogta a színpadot, ökörködött, de a többiek sem tétlenkedtek, Frank Thorwarth basszusgitáros és Andy Gutjahr gitáros is kivette a részét a színpadi akcióból, míg hátul Olaf Zissel dobos apait-anyait beleadva, precízen püfölte a bőröket. Nem csak kiváló dalokból, de poénokból sem szenvedtünk hiányt. Pl. „mi vagyunk a legbrutálisabb black metal banda a Földön, ez a nóta a halálról szól” – mondta Gerre és már tolták is a Die With A Beer In Your Hand-et. Vagy „mivel már öregek vagyunk, eljátszunk egy lassú dalt” – majd belecsaptak a gyilkos intenzitású Rectifier-be. A setlist alapján azt mondom, a zenekar maradéktalanul elégítette ki a rajongók igényét, holott 30 év terméséből kellett összeállítani a műsort. (Szőrös szívű leszek: a Beermuda-t azért beilleszthették volna a repertoárba). Értelemszerűen nem hagyták, nem hagyhatták ki a Gang Green Alcohol-jának feldolgozását sem. A hangulat mindvégig parázs volt, a rajongók és a zenészek egyaránt jól érezték magukat. A ráadásban pedig jött a kegyelemdöfés: Alien – Space Beer (e nóta előtt Gerre megkérdezte „mit akartok hallani” –a válasz egyértelmű volt- majd egy rajongó felnyújtott az énekesnek egy korsó sört, aki „ez az ember közvetlenül az űrből érkezett és ez egy űr sör” kommentet fűzött a Tankard egyik, ha nem a legnagyobb himnuszához) – (Empty) Tankard. Közel egy 100 perces thrash tornádó ért véget az (Empty) Tankard-dal, melyet egy rettentő közvetlen és szimpatikus fazonokból álló zenekar okozott. A zenekar jött, látott és győzött, remélem jövőre is jönnek.