Nem akarok panaszkodni, de vidéki, két gyermekes családapa, két munkahellyel rendelkező ember lévén, nem igazán jut időm egy-egy koncertre eljutni. Pedig nincs nagyobb élmény, katarzis egy metalos számára, minthogy élőben, a színpadon láthassa kedvenceit. A körülmények szerencsés alakulása folytán, eljuthattam a Killfest turné budapesti állomására és végre élőben láthattam három kedvencemet is. Ciki vagy nem, de legutóbb a Twisted Sister fellépése alkalmával nézhettem meg nemzetközi zenekar fellépését élőben.
Bárhonnan is nézem, bizony ez a csomag az old school metalosok ünnepe volt. Nem telt meg ugyan a PeCsa, de nagyjából úgy 2/3 ház lehetett. Mikor beértem, azt hittem, hogy a belga After Allnak csak a beállását látom/hallom, aztán kiderült, hogy mégsem, a kvintett már a műsorát nyomta. Az old school kategóriába ők is beletartoznak, hiszen 1988 óta vannak jelen a színtéren, más kérdés, hogy komoly ismertségre nem tettek szert, a többi három zenekar tulajdonképpen elhalványította a belga thrashereket. Azt se tudtam pl. hogy már hét lemezt jelentettek meg, melyek közül nekem a 2005-ben kiadott The Vermin Breed van meg, igaz az sem forgott túl sokat a lejátszómban. Kis túlzással, a kutya sem figyelt oda a színpadon küzdő zenészekre, de ez nem nagyon zavarta őket, lelkesen nyomták modern, Bay Area hatásokkal tűzdelt thrash metaljukat. Elő zenekarnak megtették, túl komoly hatást nem gyakoroltak rám, az azonban javukra írandó, hogy jól szóltak, ami aztán a többi fellépőre is érvényes lett.
Az egyik szemem sír, a másik meg üvegből van. Na jó, nevet. De csak egy nagyon kicsit. Bár, ha nagyon őszinte vagyok, az is sír. Nem tagadom, az este vonzereje, aduásza a bay area-i kult banda, a Heathen volt számomra, tulajdonképpen az ő fellépésük miatt mentem el a bulira. 1991 után másodszor lépett fel hazánkban ez a zseniális csapat. Az ős Heathen tagságot manapság csak David Godfrey White énekes és Lee Altus gitáros képviselik, de társaik sem nyeretlen tízévesek, lévén Darren Minter dobos a Victim Of Deceptionön játszott, Kragen Lum gitáros a Prototype-ból és a Psychosisből lehet ismerős, míg a turnén kizárólag kisegítő jelleggel bőgőző Jason Viebrooks a Grip Inc.-ben tevékenykedett, illetve a Victim Of Deceptionhöz is volt némi köze. Mindmáig rejtély számomra, hogy ennek a páratlan tehetséggel megáldott muzsikusokat a soraiban tudó zenekarnak miért nem jött össze az áttörés, holott roppant komoly minőséget képviselő, zseniális lemezeik a thrash/power/speed stílus megkerülhetetlen klasszikusai. Elfogult vagyok? Egyáltalán nem. Boldog vagyok, hogy láthattam őket, de rendkívül csalódott, mi több mérges, hogy alig több mint fél órát kaptak, ami rájuk nézve egyszerűen megalázó. Akkor inkább spórolták volna meg az After Allt és játszhatott volna a Heathen egy órát. A rájuk szabott műsoridőben így csak négy dalt játszottak, ráadásul azt is, - igaz a rettentő erős és hibátlan – The Evolution Of Chaosról. Ergo nem voltak olyan halhatatlan mesterművek, mint a Death By Hanging, a Goblin’s Blade vagy az Open The Grave a szenzációs bemutatkozó korongról, a Breaking The Silence-ről vagy a Hypnotized a Victim Of Deceptionről. Elismerem, hogy mind lemezen, mind élőben tarolt, gyilkolt, irgalmatlan erővel taglózott le a Dying Season, az Arrows Of Agony és a Control By Chaos, azonban a több mint 11 perces, a japán földrengés áldozatainak ajánlott No Stone Unturned sok volt, ehelyett simán befértek volna a fentebb említett klasszikusok. David White irányította a színpadi akciót, Kragen Lum (Celtic Frost pólóban) és Lee Altus ellenállhatatlanul, lehengerlően riffelt és szólózott, a Jason Viebrook illetve Darren Minter pedig feszesen, atomóra pontossággal hozta az alapokat, a ritmusokat. A Heathen – csakúgy mint bay area-i társaik – mindig is a technikás oldalról közelítette meg a thrash-t és a dallamokkal jócskán átszőtt szerzemények komplexitásuk ellenére is könnyedén fészkelik be magukat a fülekbe. Nem akartam elhinni, hogy a No Stone Unturned után vége lett a programjuknak, sajnos így történt. Persze, értem én, hogy ismertség, népszerűség terén meg sem közelítik a Destructiont vagy az Over Killt, de 35 percet adni annak a csapatnak, amely 1987-ben megjelentette minden idők egyik legzseniálisabb bemutatkozását, a Breaking The Silence-t arcátlanság. Nagyon remélem, hogy még az idén, de legkésőbb jövőre, visszajönnek hozzánk egy önálló turné keretén belül vagy egy újabb utazó cirkusz szereplőiként (mint amilyen most a Killfest), de headlinerként. Ez a fellépés csupán étvágygerjesztő volt, amolyan előétel. Ennél sokkal többet érdemeltek volna David White-ék.
Van egy olyan hipotézisem, hogy a ’80-as évek klasszikus zenekarainak (pl. Agent Steel, Metal Church), a ’90-es évek legvégén futószalagon történt újjáalakulásának katalizátora a Destruction volt. (A Heathen, a Forbidden és a Death Angel pl. a 2001. augusztus 11.-én, a san francisco-i Maritime Hallban megrendezett, Chuck Billy és Chuck Schuldiner megsegítésére szervezett jótékonysági koncert, a Thrash Of The Titans keretén belül tért vissza és aktív azóta is). A 2000-ben kiadott All Hell Breaks Loose lemezt én is kitörő örömmel fogadtam, azóta azonban valamelyest csillapodott a zenekar által érzett lelkesedésem. Persze egy ekkora ziccert nem szabad lett volna kihagyni, hiszen most láttam először (a többi fellépővel egyetemben) a Destructiont. Az a fajta csőlátású Destruction fan vagyok, aki a banda legújabb műveit csak mérsékelt lelkesedéssel kezeli, fogadja és noha tudom, hogy a dicsőséges ’80-as évek elmúltak és sajnos nem is jönnek vissza, azért egy mai, modern Destruction, nem ugyanaz, mint amely ’86/’87 környékén volt. Durván egy órás programjukban az új nóták kerültek terítékre, régi klasszikus csak három volt, de az a helyzet, hogy azok viszont nem sütöttek. A Mad Butchert csak a refrénnél ismertem meg, a Bestial Invasiont, melyet Schmier a ’80-as évek old school rockereinek ajánlott, teljesen átdolgozták, tehát a várva várt hatás elmaradt. Az újabb keletű tételek közül olyanok voltak, mint pl. a zenekar hitvallásaként is aposztrofálható Thrash Till Death, a Tears Of Blood, a Soul Collector vagy a D.evolution. Nem én voltam az egyetlen, aki nem volt teljesen elégedett a műsorral, ami mindenképpen jelzésértékű, de öröm az ürömben, hogy láthattam őket.
Nagyon kevés olyan zenekar létezik, amely mindvégig kitartott a metal mellett és őszinte, lojális volt a rajongóihoz, mint a new yorki Over Kill. A ’90-es évek metal ellenes miliőjében sem feküdtek le az aktuális zenei trendeknek, nem lettek kisminkelt köcsögök, mint az a zenekar, nem modernizálták stílusukat, mint az Exodus vagy a Slayer, sosem tűntek el rövidebb-hosszabb időre, folyamatos aktivitást mutattak és kitartottak amellett, ami az életük, amiben hisznek: a metalban. Sok pályatársukhoz hasonlóan a fénykorukat ők is a ’80-as években élték, a The Years Of Decay-ig kizárólag hibátlan, 100%-os lemezeket tettek le az asztalra. Egy ilyen hosszú, gazdag pályafutás alatt törvényszerű, hogy be-becsúszik egy gyengébb teljesítmény (pl. W. F. O.), akadnak hullámvölgyek, de összességében nézve sosem okoztak komoly csalódást rajongóiknak, mindig hozták azt a szintet, amit egy Over Kill hívő elvár tőlük, rájuk jellemző, egyedi hangzásuk pedig azonnal felismerhető, beazonosítható. Ez a koncert a csapat hitelességének, életképességének, kompromisszummentességének, elpusztíthatatlanságának ékes bizonyítéka volt. Bobby Blitz Ellsworth énekesen mintha nem fogna az idő, ugyanolyan energikusan, lelkesen vezényelte le a műsort, mint a ’80-as évek közepén. Nem lehet hálás feladat számukra egy-egy koncert programját összeállítani, mert ugye mindenkinek mást jelent a klasszikus Over Kill nóta definíciója, ilyetén tehát akár három napig, non stop játszhatnának D. D. Verni-ék. Ezen az estén egy irgalmatlan erővel döngölő másfél órát zúdítottak a nyakunkba, mely után nem hiszem, hogy bárki is elégedetlenül távozott volna. A másodikként elővezetett Rotten To The Core speciel azt jelenti a zenekarnak, amit az Indians az Anthrax-nek, az Angel Of Death a Slayernek, a Curse The Gods a Destructionnak, - és még sorolhatnám - azaz kihagyhatatlan a programból, a csapat és a metal színtér egyik legnagyobb klasszikusa. A buli repertoárjának (13 tételt reszeltek el a „fő műsoridőben”) majdnem fele az Ironboundról csendült fel (The Green And Black, Ironbound, Endless War, Bring Me The Night, Give A Little), megidézték a Horrorscope-ot (Infectious, Blood Money), terítékre került az Old School a ReliXIV albumról és a Bastard Nation a gyenge láncszemről (értsd: W. F. O. korong), míg a ’80-as évek remekműveiről a már említett slágeren kívül a Wrecking Crew, a Hammerhead és a Hello From The Gutter (extázis!!!) hangzott el. Nagyjából ugyanennyi dalt fel tudnék sorolni, amit szívesen hallgattam volna meg, ha pedig megszondáztattuk volna a jelenlévőket egy kívánságműsor erejéig, össze is jött volna a durván 3 napos, non stop buli. Belekötök a programba: hiányoltam az In Union We Stand himnuszt, amelynek minden Over Kill koncerten szerepelnie kellene. A ráadásban előadott Deny The Cross (még nagyobb extázis!!!!!!!!!!!), Elimination, Fuck You trió valósággal kivégezte a nagyérdeműt, mintegy megadva nekünk a kegyelemdöfést.
Ha egy rövid értékelést kell(ene) adnom a koncertről, akkor tízes skálán egy hét és felest, nyolcast adok a bulira. Az After Allt –mint már fentebb említettem- ki lehetett volna hagyni, a Heathennek több műsoridő járt volna, a Destruction sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, az Over Kill viszont hengerelt, a fények, a hangzás, tehát a körülmények is abszolút rendben voltak. Semmiképpen sem akarok szőrszálhasogatónak tűnni, hiszen értékeltem, megbecsültem a lehetőséget, hogy egyáltalán ott lehettem és mindent egybevetve jól éreztem magam. És ez a koncertek lényege, nem igaz?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése